Emma blogja – 3. rész
📍 MK összegző:
Emma az a típusú kamasz, aki sokáig tökéletesen rejtette, mennyire elveszettnek érzi magát. Maszk mögé bújt – szó szerint is, képletesen is. Kívülről stabil, belülről kérdőjel.
A közös munkánk hónapokkal ezelőtt kezdődött. Lassan bontotta le a falakat. Először csak kíváncsiskodott. Aztán írt. Aztán rajzolt. Aztán beszélni is mert. Aztán elhitte: nincs vele baj. Csak a világ volt túl hangos, és őt senki nem tanította meg hallani önmagát.
Ebben a blogrészletben engedjük, hogy Emma szavai meséljenek arról a pillanatról, amikor valami végleg megváltozott benne.
📓 Emma naplója:
Azt a beszélgetést sosem fogom elfelejteni. Ültünk a parkban, szokásos sétáló foglalkozás volt Krisztivel. A madarak hangja, a májusi napfény – minden olyan nyugodt volt, csak bennem kavargott a káosz. Érettségi. Továbbtanulás. Azt sem tudtam, ki vagyok, nemhogy mit akarok.
– Mi lenne, ha most nem arra figyelnél, hogy mit várnak el tőled, hanem arra, amitől megmozdulsz belül? – kérdezte Kriszti halkan, ahogy mellém lépett.
Hallgattam. Megálltam.
– Mitől éreznéd azt, hogy végre önmagad vagy?
Akkor tört ki belőlem minden.
Hogy nem bírom már, hogy mindig ugyanúgy nézzünk ki, ugyanúgy beszéljünk, és ugyanúgy féljünk attól, hogy kilógunk. Hogy az iskolában is csak a pontszámokat nézik, nem azt, hogyan vagyok. Hogy mindenki tudni véli, merre kell mennem, csak én nem látom magam sehol.
És akkor Kriszti nem mondta meg a választ. Nem tanácsot adott, hanem kérdezett. Újra és újra.
És ott, abban a félórás beszélgetésben egyszer csak összeállt.
Nem a színpadra vágyom, hanem arra, hogy másokkal beszélhessek erről. Hogy segíthessek azoknak, akik még most is a smink mögött sírnak. Hogy legyen valaki, aki felismeri a némán szenvedőt. Mert én is az voltam.
Azóta úgy készülök. Nem csak továbbtanulásra. Hanem küldetésre. És ha akkor nem lett volna ez a térkép, nem lenne most ez az írás sem.
Megfogalmazódott bennem, az, hogy én legyek az, akinek egy másik Emma majd egyszer azt mondhatja: „Most értette meg valaki először, amit nem tudtam elmondani.” Ez volt az a pillanat, amikor először láttam magam valahol.
Nem iskolában. Kapcsolatban. Küldetésben.
És aznap este végre úgy éreztem: nem vagyok egyedül a kérdéseimmel. Sőt. Épp azokból nőtt ki az utam.
Üzenet neked, aki most olvasod “Emmaként” vagy szülőként, akinek van egy “Emmája”.
Ha úgy érzed, nem vagy elég, és nem látsz irányt – lehet, hogy épp azért, mert más emberek elvárásai mögé szorultál. Emma története azt mutatja: lehet visszatalálni. Lehet saját utad. Csak keresni kell.
Merj keresni és 📩 Kérj konzultációt most, (Budapest/Göd)
Ha szeretnél megosztani velem bármit, csak ✏️ írj!